Egyikre szüksége van néha az embernek, a másikra nincs.
Elég sokat vagyok egyedül ahhoz,
hogy az már néha magányba forduljon. Nem valami felemelő érzés.
Bár társaságban sem sokkal jobb.
Sok az ellentmondás, legtöbbször magam sem tudom, mit akarok.
De leginkább eltűnni. Elmenni egy lakatlan szigetre és elfelejteni mindent…
egyedül…
magányosan…
Okkal nem bízom az emberekben, és nem engedek magamhoz közel szinte senkit.
‘Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét,
és ezerszer nem csináltam semmit.’
Ez mindig annyira jellemző volt rám. Ritkán vagyok elég bátor ahhoz,
hogy cselekedjek. Félek. Félek a visszautasítástól, a nemtől.
Mivel már kaptam mindkettőből. Még ahhoz sem vagyok bátor,
hogy gyenge legyek. Az nem én vagyok. Sosem mutatom ki a gyengeségeim.
Általában csak a haragom, a dühöm, a tehetetlenségem vagy a pár pillanatig tartó
boldogságom. De ez is elmúlik, mint minden.
De hiszem, hogyha valamit nagyon szeretnénk,
azt elérhetjük, persze csakis úgy, ha küzdünk érte.
...én már csak ilyen vagyok.
Hiszek az emberekben.
Nem vagyok cinikus és nem célozgatok aljas módon.
Inkább hiszem, hogy jó az ember.
Maximum újra meg újra csalódok bennük.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.