Valahogy úgy kezdődik, hogy Te azt mondod most már mosolyogjak, most már fejezzem be, és legyek olyan, mint régen. És általában azzal fejeződik be, hogy Én rád vágom az ajtót. Meg kell tanulnod végre, hogy ez is Én vagyok. A bánatommal, a könnyeimmel együtt. Ugyanaz az ember, ugyanaz a lány.
Nem kérheted, hogy örüljön a szám, mikor azzal küzdök, hogy ne sírjon a szemem.
Nem változtathatsz meg. Mindegy mennyire akarod, nem lehet.

Tudtam, hogy ott, akkor veled kell hallgatnom. És tudtam, hogy ha eléggé ismerlek, a némaságodban is meghallom, amit mondani akarsz. És hallottam. Ismertelek.
És ha Te azt akarod, hogy arról beszéljek, amiről nem lehet, akkor te nem hallod az én csöndemet, és nem ismersz. és sosem ismertél.
Nem akarom, hogy idegen legyél. Te pedig, nem akarod, hogy én idegen legyek.  De ha ez kell ahhoz, hogy egyszer csendben ülj mellettem, és elfogadd, hogy nem mosolygok, akkor legyen. Te leszel a Tökéletes Idegen. De akkor ne kiabálj velem. Csak fogadd el.
Fogadd el, hogy a jelenem nem a tiéd...

'Mert az a Magyarország, amit én megismertem,
ezer kis hibája mellett is magában hordozta a nagyság és méltóság minden jelét.
Az egyéniség országa volt, az egyéniség szabadságának országa,
mely szabadság tisztelete mélyen gyökerezett mind a rendszerben,
mind az emberek lelkében.'
/Wass Albert/

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.